Elképzelt történet egy anya pocakjában lakó két baba beszélgetéséről:
- Te hiszel a születés utáni életben? - kérdezi az egyik.
- Természetesen. A születés után valaminek következnie kell.
Szerintem az itteni életünk arra való, hogy felkészüljünk a születés utáni életre,
hogy elég erősekké váljunk ahhoz, ami vár bennünket - válaszolja a másik.
- Butaság, semmiféle élet nem létezik a születés után.
Egyébként is, hogyan nézne ki?
- Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény lesz ott, mint itt.
Talán a saját lábunkon fogunk járni, és majd a szánkkal fogunk enni.
- Hát ez ostobaság! - vág vissza a másik.
Megyünk a lábunkkal és eszünk a szánkkal?!
Ez nevetséges! Hiszen itt van a köldökzsinór, ami biztosítja a táplálékot...
de mondok még valamit: a születés utáni életet kizárhatjuk,
mert ez a köldökzsinór már most is túlságosan rövid!
- De, de... valami biztosan lesz.
Csak valószínűleg minden egy kicsit másképpen,
mint amihez itt hozzászoktunk.
- De hát még soha senki sem tért vissza a születés után!
A születéssel az élet egyszerűen véget ér!
Különben is, az élet nem más, mint egy nagy sötét tortúra!
- Én nem tudom pontosan milyen lesz, ha megszületünk,
de mindenesetre megláthatjuk az édesanyánkat, és Ő nagyon vigyáz majd ránk! - válaszolja reményteljesen.
- Az Anyát? Te hiszel az Anyában? Hol van?
- Hát... mindenütt, körülöttünk!
Itt van mindenhol, mi benne vagyunk, és neki köszönhetően létezünk!
Nélküle egyáltalán nem lennénk.
- Én ezt nem hiszem.
Én soha, semmiféle anyát nem láttam, tehát nyilvánvaló, hogy nincs is!
- Néha - mondja elmerengve a másik - amikor csendben vagyunk, hallhatod, ahogy énekel nekünk,
vagy érezheted, amikor megsimogatja világunkat!
Tudod, én tényleg azt hiszem - teszi hozzá -, hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk!
